„Az életem a tanítás” – Portré a Lámpás-díjjal kitüntetett Jókuti Ildikóról, a Várkerti iskola pedagógusáról
Balla Emőke Posted On 2026-08-29 
Élete a tanítás. Boldog, ha a gyerekek között lehet, vallja Jókuti Ildikó, a Várkerti Általános Iskola tanára, aki az idei pedagógusnapon a Veszprémi Tankerületi Központ Lámpás-díját vehette át. Családjáról, pályájáról, példaképeiről, elveiről, tanítványairól beszélgettünk.
A várpalotai születésű Jókuti Ildikó szülei egyszerű, becsületes, fizikai munkát végző emberek. Édesapja közel negyven évig dolgozott egy munkahelyen, vájárként a bányában, anyukája hasonló ideig dajkaként egy óvodában. Ildikó az állandóságnak ezt a mintáját vitte magával. Alsóvárosi gyerekként szép gyerekkora volt, emlékezett vissza. A Rákóczi Telepi, 6. Számú Általános Iskolába járt, ez meghatározta az életét. Élménydús, tevékeny időszak az a nyolc év. A délutánokat is az iskolában töltötték. Mindig volt feladatuk, nagyszerű közösséget alkottak, kirándultak, iskolarádiót szerkesztettek, időseknek segítettek. Az úttörőmozgalom sok programot adott. Ildikó az osztályban és az iskolában gyerekvezető volt, ifivezetőként a középiskolából is visszajárt egykori iskolájába.
– Nagyon szerettem az általános iskolai tanítóimat, tanáraimat, akik erre a pályára inspiráltak, mert gyerekkorom óta tanár akartam lenni – mesélte Jókuti Ildikó. – Őket látva éreztem, hogy pedagógus szeretnék lenni. Hosszan sorolhatnám azoknak a nevét, akik hatottak rám.
Ildikót mindig a nyelvtanulás, az idegen nyelvek érdekelték. Második osztályos korától kezdve magántanárhoz járt németet tanulni. Az orosz nyelvet az ötödik osztálytól kezdve tanulta, megtetszett neki a nyelv, ezért jelentkezett a veszprémi Kállai Éva Gimnázium orosz tagozatára. Tudatosan készült a tanári pályára, orosz származású tanárától sokat tanult.
– Fejtörést okozott, hogy az orosz nyelv mellé mit válasszak. Szerettem az angolt és az angol tanáromat, de a magyar nyelvtant is, ezért döntöttem úgy, hogy magyar és orosz szakra felvételizem a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karára, ahova rögtön fel is vettek. 1985-ben diplomáztam. Szorgalmas, lelkiismeretes voltam, sokat tanultam, az irodalom szak különösen kemény volt. A negyedik évfolyamon az akkori 1. Számú Általános Iskolába jelentkeztem az egyhónapos tanári gyakorlatra. Jól tettem, szakmailag nagy segítséget kaptam mentoraimtól.
A diploma megszerzése után Jókuti Ildikót hívták az intézménybe tanítani. 1985. augusztus 16-tól dolgozik a Várkerti iskolában, a negyvenegyedik tanévét zárta. Az igazgató bizalmat szavazott neki, elismerte a munkáját. Orosz tagozatos osztályt kapott, a második félévben saját osztályt, attól kezdve folyamatosan osztályfőnök – a mostani a tizedik osztálya -, az igazgatóhelyettesi egy évet kivéve. Orosz tagozaton és általános tagozaton tanította az orosz nyelvet, irodalmat, nyelvtant. 1988-ban szült, Petra lánya tizenhat éve Londonban él, de nagyon szoros a kötelék közöttük, napi online kapcsolatban vannak.
A rendszerváltással az orosz nyelv tanítása megszűnt, a tanárokat átképezték, Jókuti Ildikó a gyes idején végezte el a kurzust, 1991-től 2009-ig az orosz helyett angol nyelvet tanított. A pedagógus 2009-től magyar irodalmat és nyelvtant tanít, és amikor a 2013-14-es tanévtől kezdődően bevezették az etika tantárgyat, elvégezte a képzést. Azóta etikát is oktat. Ildikó 2009-től az iskola magyar munkaközösségének vezetője, sokszor mentorált pedagógusjelölteket, gyakorló tanárokat, pályázatokon vett részt. Új módszereket ismert meg, szakmai konferenciákon adott elő, bemutató órákat tartott. 2015 óta a Határtalanul pályázat keretében hetedikeseit rendszeresen viszi Erdélybe. Tanítványai kiváló eredményeket értek el a különböző szaktárgyi versenyeken; 2013 óta a Bolyai anyanyelvi versenyen szinte minden évben volt díjazott csapata. Tanulóit többször táboroztatta, rendszeresen készítette fel őket ünnepi megemlékezésekre, kulturális műsorokra. 2012-ben ő szerkesztette a Várkerti Általános Iskola tizenöt éves évfordulójára összeállított évkönyvet.
Az 1996/97-es tanévben a tantestület véleménye alapján igazgatóhelyettesnek választották, de úgy érezte, ez nem az ő világa, nem szerette az irodai adminisztrációs munkát, ő a gyerekek között él. A tanév végén kérte az igazgatót, mentse fel a feladat alól, hadd menjen vissza tanítani.
– Életem a tanítás. Soha nem tudtam magam más munkában elképzelni. Boldog vagyok, ha a gyerekek között lehetek, tudást, példát, útmutatást adhatok nekik, a személyiségüket formálom. Jó azt érezni, látni, hogy valahonnan indul és valahova eljut a gyermek. A tanítás szépsége, hogy mindenki szintet tud ugrani, akár csak kis lépésekkel is. Azzal, hogy a gyerekeket nevelem, oktatom, én is fejlődöm. Minden diák kihívás, rengeteget tanulok tőlük, ez tőlem is megújulást, szemléletváltást, kreativitást követel. Próbálom őket követni, lépést tartani a világukkal.
Pedagógusként az egyik legfontosabb elve a következetesség, a következetes elvárás és a kiszámíthatóság, amivel biztonságot tud adni a gyerekeknek. Fontos az igazságosság, igyekszik egyformán szeretni mindegyik gyereket. Alapvető számára az egymás iránti kölcsönös tisztelet; elvárja és ő is megadja azt. Szereti a humort, a vidám gyerekeket, fontos a pozitív hozzáállás. Törekszik a hitelességre, arra, hogy szavai, tettei összhangban legyenek egymással; úgy érzi, ezt sikerült elérnie. Sok emléket, kártyát, üzenetet, posztot őriz, szülőktől kapott e-mailt, amelyekben köszönetüket fejezik ki.
– A tanárok vezetők, irányt mutatók. Lehet, hogy ezért is kaptam ezt a Lámpás-díjat, ami annak jár, aki nem látványosan, hanem csendben végzi a feladatát, viszont munkája nélkülözhetetlen. Nem vagyok csendes ember, de nem szeretem a magamutogatást.
Egy szomorú eset kapcsán került reflektorfénybe, osztályfőnökként 2019-ben, amikor egyik hatodik osztályos tanulója megbetegedett. A szülőkkel egyetértve kollégái segítségével jótékonysági programsorozatot rendeztek a gyermek gyógyulására, ennek volt főszervezője. Jókuti Ildikó 2009-ben vette át a város Thuri-díját, előtte kulturális munkájáért elismerő oklevelet is kapott. A Lámpás-díj nagy kitüntetés számára, meghatódott, amikor megkapta.
Sokaknak köszöni: elsősorban szüleinek, akik mindent megadtak ahhoz, hogy az lehessen, aki lenni akart. A családjának, akik mindig támogatták őt, és megértették, hogy kiemelt szerepet tölt be az életében a tanítás. Egykori tanárainak, akik inspirálták. A kollégáknak, akikkel egy célért, az iskola érdekében dolgoztak. Köszöni azoknak a vezetőinek, akik bíztak benne és hagyták őt dolgozni, a diákoknak, akik sok örömöt, sikert, emléket adtak, a szülőknek, akik partnerek voltak vele a gyermeknevelésben az évek során. Mint mondta, hálás azért, hogy azt csinálhatta, amit mindig szeretett volna. Ez az ő útja, boldog ember.
Fotók: Rumpler Imre, Szabó Péter Dániel
Kapcsolódó cikkeink:
„Mi emberséget tanítunk” – Beszélgetés a Winkler Márton-díjas Bacsárdi Attiláné szakmai oktatóval
Jeles évfordulókat ünnepelnek – Beszélgetés Vaczula Istvánnal családról és a Loncsosi Baráti Körről
