Thury a magyar történelem egyik, ha nem a legkiválóbb harcosa

Oláh Tibor immár ötödik esztendeje személyesíti meg Thury György kapitányt a Diadal napja történelmi várjátékon, vezetésével eddig minden alkalommal sikerrel verték vissza a török sereget a magyar vitézek.

Hogyan és mikor kezdődött a kapcsolata a hagyományőrzéssel?

Gyermekkorom óta érdekelt a történelem, s Egerben élve, a várban játszva mindig a hősi múlt bajnokait személyesítettük meg. Teltek az évek, más irányú munkám akadt, de a történelem szeretete változatlanul megmaradt. Aztán 2002-ben a városban sétáltunk a gyerekeimmel és a keresztlányaimmal, amikor hirtelen egy csapat felfegyverzett török jött velünk szembe. Ámulva néztük, ahogy asszonyokat, gyerekeket „zsákmányolnak”, majd kisvártatva néhány magyar vitéz került elő. Látványos szócsata után előkerültek a szablyák, és hamarosan egy parázs viadal tanúi lehettünk, majd a török sereg elmenekült, azt kiabálva, hogy hamarosan visszajönnek, és elfoglalják a várat! A gyerekek tátott szájjal bámultak a küzdőket, én pedig ott és akkor már tudtam, hogy én is ilyen vitéz akarok lenni. Másnap megkerestem az Egri Vitézlő Oskola harcosait és jelentkeztem náluk. A vívóedzéseket akkoriban Fekete György mesteredző tartotta, aki három ország válogatottját is tanította a kard titkaira, míg az íjászat oktatása Gere Zoltánra hárult. Zoli nem sokkal később, éppen a várpalotai illetőségű Csepin Péterrel a Rákóczi-emlékév tiszteletére lelovagolt egészen Rodostóig, az íjászedzés vezetése pedig rajtam maradt. Gyakorlatilag alig tudtam valamit az íjról, s három-négy tanítvány lézengett az edzéseken, de én makacs ember vagyok. Elolvastam a vonatkozó irodalmat, kissé más alapokra helyeztem a tréningeket, mivel elődöm lovasíjász volt és eszerint tanított, de nekünk nem volt lovunk. Hamarosan egyre többen jelentkeztek, és mire a fiúk hazalovagoltak Törökországból, már mintegy húszan jártak a foglalkozásokra. Az addigi edző később Írországban próbált szerencsét, míg nálunk egy új korszak kezdődött az íjászatban. Versenyekre kezdtünk járni, ahol eleinte nagy feltűnést keltettünk ruházatunkkal, mivel középkori viseletben lőttük végig a pályákat. Idővel megszokták, tisztelettel kezdtek emlegetni bennünket, főleg, hogy lassanként kezdtek jönni az eredmények is. A mai napig járjuk az országot, és vannak köztünk világ- és Európa-bajnokok, hogy a számtalan magyar bajnoki címről ne is beszéljünk. Jómagam a magyar bajnoki cím mellé szereztem Dél-Koreában két ezüstérmet a csapatversenyeken, és tavaly egy Európa-bajnoki bronzérmet egyéniben.

Miért tartja fontosnak, hogy a múltat életre keltsük, s megmutassuk egy szeletét a nagyközönségnek?

Rohanó világban élünk, mindenki siet, egyből akar eredményt, látványt, és elmegyünk olyan dolgok mellett, amire nem is olyan régen, még az én gyerekkoromban is jóval több időt szenteltünk. A mai gyerekek szamurájokról, nindzsákról vagy épp a trónok harcáról néznek filmeket, és vasemberek, supermanek akarnak lenni, miközben megfeledkezünk arról, hogy nekünk, magyaroknak van egy csodálatos történelmünk. E maroknyi nép gyermekei, itt, Európa közepén meg tudták vetni a lábukat, „oly sok viszály után” is. A jeles történetíró, Takács Sándor szerint a tizenhatodik század volt a legmagyarabb század, ahol nap mint nap vívták élet-halál harcukat a végvári vitézek.

A Dobó Istvánok, Thury Györgyök, Zrínyi Miklósok, Szondy Györgyök kora volt ez, s nekem ökölbe szorul a talpam is, amikor egy mai gyermek nem ismeri e hősök nevét, míg betéve tudja akármelyik bugyuta amerikai szuperhős felmenőit. Tudom, mindenkit nem lehet arra rávenni, hogy olvasson a magyar történelem hőseiről, sajnos az olvasás amúgy is kezd kimenni a divatból, de tartozunk annyival e bajnokoknak, hogy néhányan éltetjük a lángot.

Volt Egerben egy konferencia, Darth Vadertől Dobó Istvánig címmel, ahol pontosan erre a problémára keresték a választ a résztvevők. Ha csak tíz gyerek megy el úgy a Diadal Napjáról, vagy valamelyik hasonló rendezvényről, hogy ő magyar vitéz szeretne lenni, már megérte a porban hemperegnünk.

Hogyan lett önből Thury György kapitány, avagy miképp került kapcsolatba Várpalotával?

Csepin Péterrel, Várpalota emblematikus alakjával már régóta ismertük egymást, egy film forgatásán találkoztunk először. Akik ismerik, tudják, megosztó figura. Lehet szeretni, utálni, egy dolog biztos, nem könnyen felejthető alak. 2008-ban ő hívott minket Várpalotára, ahol akkor avatták fel a Hunyadi Mátyás teret. Itt találkoztam a Mátyás királyt alakító Helyey László színművésszel, aki időközben sajnos eltávozott közülünk, és az itt töltött három nap alatt szerettem meg Palotát. Jó benyomást kelthettem, mert később többször is visszahívtak. Egy rendezvényen, ha jól emlékszem, Pétfürdőn, a nagy Thury kapitányt is alakíthattam, valószínűleg hitelesen. Érdekelt az alakja, utána olvastam, majd később előadásokat is tartottam a magyar történelem legjobb kardforgatóiról, „Párbaj, Istenítélet, bajvívás” címmel. 2014-ben kezdődött a Diadal napja elnevezésű rendezvény, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy ismét rám bízták Thury György megszemélyesítését. Ez így talán udvariaskodásnak tűnhet, vagy tiszteletkör futásának, de akik ismernek, tudják, hogy az nem az én stílusom. Igenis hatalmas megtiszteltetés, ugyanakkor óriási felelősség ez, hiszen a magyar történelem egyik, ha nem a legkiválóbb harcosát kell életre kelteni. Az ő bőrébe bújni embert formáló feladat, pláne úgy, hogy az ő alakja sajnos, méltatlanul háttérbe szorult az évszázadok alatt. Egernek volt egy Gárdonyi Gézája, Szigetvárnak Zrínyi Miklós dédunokája állított örök emléket a „szigeti veszedelemmel”, Arany János hallhatatlan versében énekelte meg Szondy két apródját, míg Thury uram tetteiről csak a szakmabeliek tudtak. Jankovich Ferenc írt ugyan egy történelmi trilógiát, Dunántúli végek címen, ahol többek között Thury György, berenhidai Huszár Péter és Gyulaffy László tetteit ismerhetjük meg, de annak sajnos igen régies a hangvétele, így a mai ember nehezen olvassa. Egy pillanatra visszakanyarodva a kérdés második felére, időközben a lányom, aki szintén szerelmese a történelemnek, Várpalotára került és itt él azóta is. Tavaly megszületett az unokám, Csepin Flóra Borbála, míg nekem egyre szorosabbá vált a kapcsolatom a Thury-vár ügyvezető igazgatójával, Csővári Zsófiával, így tényleg ezer szállal kötődök immár Várpalotához.

Az ország hasonló rendezvényeinek ismerőjeként és rendszeres résztvevőjeként hogy látja, milyen színvonalú program a Diadal napja történelmi várjáték?

Valóban elég nagy a tapasztalatom, hiszen immár tizenöt éve járom az országot és veszek részt a különböző fesztiválokon. A Diadal Napja kinőtte a gyermekbetegségeket, és mára az egyik legnevesebb rendezvénnyé nőtte ki magát. Csepin Péter álmodta meg egykor, a Thury-vár adja a méltó helyszínt, és megjelenik itt a hazai hagyományőrzők színe-java. Idén, ha értesüléseim nem csalnak, még emelnek a színvonalon, sokoldalúbb programokkal, még változatosabb bemutatókkal várják a nagyérdemű közönséget a szervezők. A várpalotai városatyák, akik az anyagi feltételeket biztosítják, elvárják, hogy magasra tegyék a mércét a szervezők, és ennek egyenes következménye az, hogy a Diadal Napját országos szinten a három legszínvonalasabb rendezvény között emlegetik már. Ráadásul a harci rész bemutatása, az ostrom talán ma itt a leglátványosabb az egész országban. Mondom ezt olyan harcosként, aki számtalan ostromot megértem már, védtem Eger, Palota, Szigetvár, Drégely várát, vagy ostromoltam Tata, Sárvár, Hajdúnánás, Gyula falait. A palotai vár előtti tér remek lehetőséget ad a látványelemeknek, az égő deszkapalánkok letépése, a lovasok viadala is hozzájárul a sikertörténethez, amellett, hogy kiváló csapatokat hívnak meg a szervezők évről évre. Idén szigorítások is lesznek, mindenkinek elemi érdekében áll a biztonsági szabályok betartása, hiszen azért ez elsősorban egy bemutató, és nem gladiátor viadal, ahogyan azt néhányan gondolják.

Az elmúlt öt esztendőben minden bizonnyal Thury kapitány történetével is mélyebben megismerkedett. Miért kell büszkének lennünk arra, hogy ilyen hős vitéz védte harcosaival a palotai várat? Miért volt ő annyira legendás, hogy a neve a mai napig fennmaradt?

Amióta elkezdtem behatóbban tanulmányozni a tizenhatodik századi végvári harcosokat, számtalanszor találkoztam Thury uram nevével. A korszak egyik legismertebb bajvívója volt, aki személyes hősiességével, egyéni képességeivel vívta ki magának a címeit. A világtörténelemben sem akad sok ilyen harcos, akit soha nem tudtak legyőzni párviadalban, pedig soha nem tért ki kihívás elől. A legendák hatszáz győztes párviadalról szólnak, de ezt ma a történészek túlzásnak tartják. Ha elveszünk egy nullát, és hatvan győzelemről beszélünk, akkor közelebb járunk az igazsághoz, és elképesztően magas szám az így is. Gondoljanak bele, hatvanszor szembe lovagolni egy jól képzett, a vérünkre szomjazó ellenséggel, nem is beszélve a számtalan csatáról, rajtaütésről, ostromról, ahol ez a korabeli „superman”forgatta legendás pallosát. Ha a nyugaton született volna, esetleg a tengeren túl vívta volna csatáit, már filmek százait forgatták volna róla, így viszont pár évvel ezelőtt még csak néhányan ismerték a nevét. Robin Hood egy egyszerű erdei bandita volt, D’artagnannak hét párbajáról van tudomásunk, mégis könyvtárnyi irodalmuk van, és a két legtöbbet megfilmesített történetként tartjuk számon őket. Félreértés ne essék, gyerekfejjel én is imádtam őket, a nagyszerű íjász és a három testőr kalandjain nőttem fel, de mióta megismertem a saját történelmünk nagyjait, másképp látom a dolgokat. Thury urammal egyetlen hónap alatt több minden történt, és több csatát vívott meg ez idő alatt, mint ezek az urak egész életükben! Ezzel talán válaszoltam is arra a kérdésre, hogy miért kell büszkének lennünk e harcosra. Tartok tőle, hogy itt Várpalotán sem ismerik különösebben a történetét, ámbár az a tény, hogy a várat róla nevezték el, sokat elárul róla. A magyar történelemben szinte példa nélküli az eset, hogy egy várat nem az építőjéről nevezzenek el, hanem egy kapitányáról. Egyébként sokáig Újlaky-vár volt a neve az erődítménynek, és a híres ostrom után nevezték el Thury-várnak, miután a hős kapitány ötszáz emberével visszaverte a nyolcszoros túlerőben lévő török sereget. A magam részéről rendkívüli módon örülök, hogy ezáltal fennmaradt a neve. Higgyék el, rászolgált a kapitány erre.

A Diadal napján nemcsak a csatát, hanem a vitézi élet mindennapjait is próbálják bemutatni a közönségnek. Milyen elemei vannak, amit igazán fontosnak és érdekesnek tart?

Három napon keresztül nem lehet verekedni, és különben is, megunnák az emberek azt nézni végig. Hozzátartozik egy ilyen rendezvényhez az is, hogy az érdeklődők megtekinthetik a vitézeket testközelből, megnézhetik a felszerelésüket, kézbe vehetik puskáikat, kardjaikat. Részt vehetnek egy apródképzésben, láthatják, hogyan tanulták a gyerekek a harc fortélyait az idősebb, tapasztaltabb katonáktól, láthatják, hogyan sütötték a kenyeret a kemencében az asszonyok, és milyen ruhákban jártak a kor emberei. Hogy kinek mi az érdekes és fontos, az minden embernél változó. Volt, aki egy ilyen rendezvényünkön órákig beszélgetett velünk a fegyverekről, és később a könyvében meg is említett bennünket, másokat a gyerekfoglalkozások kötnek le, míg a hölgyeket általában a női divat és életmód. A mi csapatunk, a Balassi Bandérium a fegyverbemutatókon kívül általában tart apródképzést is, de itt azt egy helybeli vitéz, Lukács Peti barátom remekül csinálja, így most az íjászatra tettük a hangsúlyt. Itt lesz velem néhány íjász tanítványom, köztük Asztalos Ákos, egy rendkívül tehetséges tizennégy éves fiú, aki tavaly Európa-bajnok lett a történelmi íjászok megmérettetésén, és velük vasárnap bemutatót tartunk. A tradicionális török cél, a puta eltalálása lesz a feladat, egyre messzebbről, és persze mások is bemutathatják tudásukat és bizonyíthatják felkészültségüket a célon. Emellett a zoknicsata lebonyolításának terheit is vállunkra vesszük, míg más barátaink ötszáz szablyát adnak az emberek kezébe, így emlékezve Thury György és ötszáz vitéze híres diadalára. Ez egyébként magyar rekordnak számít, amennyiben sikerül, de hát miért ne sikerülne? A magunk részéről mi is szablyát ragadunk, mert ez a legkevesebb, amivel tartozunk az egykori hősöknek.

Ha egy ismeretlennek kellene ajánlania a rendezvényt, mit mondana? Miért érdemes június 8-10. között Várpalotára jönni?

Talán azt emelném ki, hogy itt olyasmit is láthat, amit máshol nem. Szerencsére egyre több helyen láthatnak látványos csatákat, és sok várban találkozok ismerősökkel, akik rendezvényről rendezvényre járnak, mivel szeretik az ilyen bemutatókat. Kiváló kikapcsolódásnak tartják, és higgyék el, egy egri vár ostroma, egy tatai patara, egy szigeti kirohanás, egy gyulai végvári nap, vagy egy hajdúnánási Hajdú Fesztivál felejthetetlen élményt nyújt a látogatóknak. Remekül helyezkedik ebbe a sorba a Diadal Napja, ami egy hihetetlenül dinamikusan fejlődő rendezvény, és ami talán a legütősebb benne, hogy ellentétben az előzőekben felsorolt várjátékokkal, itt csak egy csata van. Egy csata, de abba belead mindenki apait-anyait. Egy magamfajta vén ordas már nem nagyon szokott rácsodálkozni a világra, de az itteni csatajeleneteket elnézve nem kell különösebben élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogyan nézhetett ki egy valódi élet-halál harc. Itt volt először olyan érzésem, hogy tényleg az életemért küzdök. Elmondhatatlan élmény, higgyék el. Természetesen nem mindenkit köt le úgy egy csata, mint minket. Számtalan egyéb program várja a látogatókat, és a nagy létszámú nézősereg az ékes bizonyíték arra, hogy Várpalota jó úton jár. Hiába, a Thury vártól ezt el is várja az ember, hiszen már a rómaiak is megírták: „nomen est omen”. A név kötelez.

Hozzászólások